Nemrég felkértek, hogy vegyek részt egy beszélgetésen, ami Peter Robinson 1971-ben Londonban forgatott dokumentumfilmjét, a Menedékhely et (Asylum) követte. R.D. Laing is feltűnt egy rövid bevezető erejéig, de a napi teendőkben Mike Yokum, Paul Zeal és Leon Redler terapeuták vettek részt. 1974-75-ben egy évet töltöttem Londonban, s ezalatt jónéhány terapeuta közösségben jártam (annak idején hét, a Menedékhelyben bemutatott archwayi csoporthoz hasonló volt belőlük) Laing-gel, Redlerrel és másokkal együtt tanulva és dolgozva. Ezek a háztartások a Kingsley Hall-kísérletből nőtték ki magukat, amely során Laing és más pszichiáterek és terapeuták összeköltöztek és együtt éltek olyan emberekkel, akik különben elmebetegekként kórházak pszichiátriai osztályaira kerültek volna. Laing elítélte azt a sebességet, amivel a szakmabeliek skizofrénnek vagy pszihotikusnak diagnosztizálnak embereket és rögtön elkezdik gyógyszerezésüket. Ő meg akarta tudni, milyen együtt élni és együtt lenni olyan emberekkel, akik nincsenek legyógyszerezve, s akiknek a szenvedését a szakma elmebetegségnek bélyegezné. A Kingsley Hall-ban, csakúgy, mint a Menedékhelyben, nem lehetett megkülönböztetni a beteget a terapeutától.
Leon Redler még mindig a barátom, így feltettem neki néhány kérdést. Harmincöt évvel az esemény után így folyt a beszélgetésünk:
F.A.: Mi történt David Bell-lel? (A Menedékhelyben David az egyik központi szereplő, igen verbális, nehéz megérteni, van amikor kedves, máskor meg zavaró és dühös. Laing egyszer elmondta nekem, hogy amikor lelki megnyugvásra vágyott, meglátogatta Davidet.)
L.R.: David a film elkészülése után még legalább 6 évig élt a közösségben. Szerzett egy lakást az önkormányzat segítségével nem sokkal azelőtt, hogy a közösség élete megszűnt és a háztartás felbomlott. Többször is volt kórházban a film utáni években. Ez rendszerint úgy történt, hogy felizgatta magát, hadarva járkált az utcán, és a szavaiból és a testbeszédéből kiderült, hogy zaklatott (distressed) . Ilyenkor aztán a rendőrök bevitték a kórházba, ahová felvették és ott phenothiazint szedettek vele. Azt mondták neki, hogy élete végéig szednie kell ezt a gyógyszert, aztán rövid időn belül visszaküldték a közösségbe. Végül úgy döntött, a gyógyszerezésnél marad több okból kifolyólag is: 1) mert elhitte, amit az orvosok mondtak neki, mármit, hogy szüksége van a gyógyszerekre betegsége, a skizofrénia miatt, 2) mert inkább szedte a gyógyszereket, hogy elkerülje a kórházi kezeléseket, 3) mert igazán vágyott arra, hogy kiegyensúlyozottabb legyen az élete, a zaklatott állapot kitörése nélkül, amit mind ő maga, mind a környezete nehezen viselt.
Egyik nap Ronnie Lainget felhívta egy konzulens pszichiáternő a Fryer Barnet Kórházból, ahová Davidet felvették betegnek. Közölte, hogy a phenothiazin megvonása Davidtől ugyanolyan felelőtlenség, mintha a vitamint vonnák meg egy vitaminhiányban haldokló embertől vagy az inzulint egy cukorbetegtől. Mi természetesen nem vontunk meg semmit senkitől. Csupán nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy a háztartásban élők gyógyszert szedjenek. Végtére is a szándékunk az volt, hogy menedéket nyújtsunk szorongó embereknek, nem kívántunk úgy tenni, mintha tudnánk, hogy mi a jó másnak; minden egyes egyén saját döntése és felelőssége volt, hogy segítséget kérjen, ha kell, a háziorvosától vagy a helyi kórháztól.
A panaszt tevő pszichiáter persze nem ismerte el, hogy egyáltalán nincs bizonyíték arra, hogy kimutatható összefüggés lenne az elsődleges biokémiai hiány és/vagy többlet és a phenotiazin közvetlen hatása között, ami viszont a vitamin vagy inzulin esetében könnyen demonstrálható. Abba sem gondolt bele, hogy a pszihózis tüneteinek csökkentésére vagy kontrollálására olyan gyógyszer felírása, amely gyakran okozott már Parkinson kórt, talán lehiggaszthatná a gyógyító buzgalmat. Valamint azt sem tudta – ami csak később derült ki – hogy sokan, akik huzamosabb ideig rendszeresen szedtek phenothiazin tartalmú gyógyszert, visszafordíthatatlan tardive dyskinesiában szenvedtek. Visszatekintve, nem tudom, hogy vajon ma is vállalná-e a felelőtlenség súlyos vádját, amit annak idején nekünk szegezett.
Több mint tíz évvel azután, hogy David otthagyta a közösséget, egyedül élt és klubházakba (day center) járt, s egyszercsak felhívott, hogy időpontot kérjen tőlem. Azt mondta, pszichoanalízist szeretne. Bár én sohasem állítottam, hogy vállalnék ilyet, ő gyakran ezzel a szóval írta le azt, amivel mi foglalkoztunk. Abban az időben már évek óta gyógyszereket szedett, elég túlsúlyos volt, és úgy tűnt, zabolátlan elevensége, éles esze és kifejezésmódja már nem volt a régi. Pont nem sokkal azelőtt fejeztem be egy hároméves képzést és vizsgáztam le az Alexander-technika tanításából (Az Alexander-technika egy pszichofizikai módszer annak a fizikai és lelki feszültségnek a feloldására, amely a legtöbb emberben élete során felgyülemlik – a szerk .). Minthogy úgy éreztem, egy alapvető változást hozott számomra ez a munka, úgy gondoltam, ez lehet a legalkalmasabb módja annak, hogy újra közel kerüljek Davidhez. Beleegyezett, hogy próbáljuk meg, de 3-4 alkalom után abbahagyta. Sajnos nem jött többet és nem ismételte meg pszichoanalízisre vonatkozó kérését. Tíz évvel később halt meg, a saját lakásában. Azt hiszem, hatvan körül lehetett. Bár nagyon kedveltem Davidet, és úgy éreztem, a nyelvet egy számomra teljesen új módon keltette újra, és bár tiszteltem és becsültem őt mint egy kedves és jó embert, illetve mint egy költőt/látnokot, bármennyire lehangolt és őrült volt, nem tudtam mélyrehatóan és tisztán megérteni szenvedéseinek forrását vagy azt, ahogyan kifejezte töredezett világát és másokét. Úgy érzem, csalódást okoztam neki és valószínűleg magamnak is mint nem hivatalos terapeuta. Ha alkalmam lenne újra találkozni vele, már teljesen másképpen közelítenék hozzá. Nem tudom megmondani hogyan, a helyzettől függene, annak megfelelően, hogy ő éppen hol tart, válaszolnék a hívására és jobban megnyílnék előtte, mint amennyire képes voltam erre 35 évvel ezelőtt. David egy nagyon tiszteletre méltó és becsületes ember volt, a látható törések és hasadások mögötti lelki egység példája. Okos volt, kreatív és érzékeny.
FA: Kommentálnád azt, amit oly sokszor lehet hallani, miszerint „R.D.Laing a szülőket hibáztatta a gyermekek őrültsége miatt, de a skizofrenogénikus ( schizophrenogenic) családokról alkotott fogalma alaptalannak bizonyult. A skizofrénia örökletes betegség, ami gyógyszeres kezelést igényel.”
LR: Olvasd el a Józanság, őrültség és a család ( Laing, R.D., Esterson, A.: 1964., Sanity, Madness and the Family. Tavistock Publications, London ) bevezetőjét! Semmilyen utalás nincsen ott hibáztatásra, sem redukcionalista, leegyszerűsített nézőpontja az oknak vagy hatásnak. Sajnos egyes emberi lények közűlünk hajlamosak arra, hogy másokat az őrültségbe kergessenek, legfőképpen akkor, ha közelségben élünk egymással, beleértve ebbe a szexuális, fizikai és verbális erőszakot is, illetve a kevésbé feltűnő módjait a fájdalomokozásnak, összezavarásnak, megtévesztésnek vagy a reménytelenségbe, kilátástalanságba taszításnak... sajnos ez nem alaptalan. Túl sokszor megtörténik. Ébredj fel és nézz körül újra, mi is történik, de ezúttal előítélet vagy modellek nélkül. „Ki tesz mit kivel?”- ez egy igen hasznos kérdés, amit folyamatosan feltehetünk.
FA: Nemrégiben a UBC-n (University of British Columbia) egy pszichiáter professzor így szólt egy gyakornokhoz, akit azelőtt egy beteggel láttak beszélgetni: „Ne beszélgessen a skizofrénekkel, mert csak felizgatja őket. Mi csak gyógyszerezzük őket, de nem beszélgetünk velük.” Mit gondolsz erről?
LR: Obszcén, abszurd, hanyag, etikátlan, őrült, túlzó, dispair-o-genic (kilátástalanság-kreáló). Micsoda dolog, hogy egy emberi lény ilyet mond azoknak, akikért felelősséggel tartozik, hogy ők így bánjanak bárkivel, bármilyen is legyen, aki a gondoskodásukra van bízva!
FA: Tizenöt év próbálkozás után feladtam, hogy egy menedékhelyet (asylum) nyissak Vancouverben, amikor a kormány mentális egészségügyi biztosa azzal utasította el a kérelmemet, hogy „abban az esetben, ha nincs ott egy pszichiáter vagy egy pszichiátriai ápoló, aki a gyógyszereik bevételére kényszeríti őket, az egyetlen út az engedély megszerzésére csak a holttestemen keresztül vezet!”. Reagálnál erre?
LR: Az esze és a szíve – ha van neki ilyen – már most halott és haldokló. A döntése tudatlan, dogmatikus, rugalmatlan, és sajnos a hatalmi területén a potenciálisan értékes, kreatív és nyíltszívű munka eltiprásához vezet. A szavai pedig gerinctelenek, bigottok és persze teljesen etikátlanok és felelőtlenek!
Laing szavai gyakran eszembe jutnak: „Az, hogy mit gondolunk és mit teszünk, be van határolva azáltal, amit nem veszünk észre. S minthogy nem vesszük észre, hogy nem veszünk észre valamit, nem sokat tehetünk a változás érdekében, amíg észre nem vesszük, hogyan befolyásolja a gondolatainkat és tetteinket az, hogy nem veszünk észre dolgokat.”
Fordította: Tímár Kati
