Részletek Hartwig Hansen és Klaus Nouvertné Luc Ciompival folytatott beszélgetéséből
Mit jelent az Ön számára a Soteria fogalma?
Ciompi: Számomra elsősorban a reményt jelenti, és kutatást a skizofrénia kezelésének egy – talán – jobb módja után. 1977-ben éppen a berni Szociálpszichiátriai Egyetemi Klinika vezetői posztját készültem átvenni. Előzőleg lehetőségem nyílt egy tanulmányúton részt venni az USA-ban. Még Európában megtudtam, hogy San Francisco közelében egy „Soteria”-nak nevezett lakóközösségben skizofrén betegeket egy új miliőterápiai elképzelés alapján majdnem teljesen gyógyszerek nélkül kezelnek. Elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot Loren MOSHER-rel, a San Francisco-i „Soteria” alapítójával.
A Honolulu-i Pszichiátriai Világkongresszus alatt – amelyen ő éppen erről a projektről számolt be – ismeretséget kötöttem vele. Ezt követően azonnal továbbutaztam San Franciscoba és megnéztem ezt a lakóközösséget. Nagy hatással volt rám ez az élmény. Több korábbi USA-beli tartózkodás alkalmával még nagyon lelkes voltam mindentől. Idővel azonban a lelkesedés egyre inkább alábbhagyott – egyszerűen sehol nem volt már igazán jó ebben az országban; sokkal inkább azt lehet mondani, hogy feszülten és kellemetlenül éreztem magam. Az volt az érzésem, hogy sehol nincs egy olyan hely, ahol valóban „saját magam” lehetek. Ekkor kerültem a „Soteria-House”-ba, ahol azonnal fantasztikusan megtetszett az egész atmoszféra, messze túlmenően a csupán pszichiátriai-terápiai jellegén: Úgy láttam, hogy ez nem csak beteg embereknek, de mindenki számára egy jó hely lenne. Nem könnyű körülírni, min is múlott ez – mindenesetre semmilyen technikai oka nem volt. Egyszerűen az embernek rögtön az volt az érzése, hogy itt szabadon mozoghat, nem kell szerepet játszania, nem kell tartani semmilyen támadástól – jóakaró, barátságos alaphangulat volt. Érkezéskor barátságosan üdvözöltek ugyan, de aztán semmilyen módon nem akaszkodtak többé rám; nem akartak rögtön minden lehetségest megtudni rólam, hanem az volt az alapbeállítottság, hogy „Szívesen látunk úgy, ahogy vagy” és „helyezd magad kényelembe” – tehát egy olyanfajta atmoszféra és fogadtatás, amilyennel addig az USA-ban soha nem találkoztam. Ezt már eleve terápiásnak tartottam; pont egy ilyen békénhagyó miliőt képzeltem el mindig is akut skizofrének számára.
Kitől kapta a legnagyobb segítséget a berni Soteria-hoz és kinél ütközött a legnagyobb ellenállásba?
A legnagyobb segítséget Thomas PLATTNER úrtól kaptam, aki időközben a barátom lett. Egy nagy vagyonkezelő iroda vezetője volt és érdeklődött a pszichiátria iránt, mivel az apja egy fontos pszichiáter volt, a „Pro Mente Sana” alapítója. 1982 novemberében Liestalban előadást tartottam egy kongresszuson, és ebédkor véletlenül mellettem ült ez az ember, akit korábban egyáltalán nem ismertem. Hirtelen azt kérdezte tőlem: „Mit tenne, ha elegendő pénze lenne?” Elkezdtem neki mesélni a Soteria-projektről, ő pedig 15 perc múlva azt mondta: „Megadom Önnek a pénzt hozzá!” – Olyan volt, mint a mesében! PLATTNER ugyanis röviddel azelőtt vette át egy közhasznú alapítvány igazgatását és értelmes befektetési lehetőség után kutatott… Ezt követően konkrétan elkezdtem beszélni erről a csapatban, embereket toboroztam, házakat kerestem – és volt is hirtelen egy kiválóan alkalmas, régebbi, eladó ház csinos kerttel, a város közepén, a Szociálpszichiátriai Egyetemi Klinika közvetlen közelében. Persze volt már több érdeklődő is, túlnyomórészt spekulánsok. Megpróbáltuk a kantonigazgatást, vagyis az állami egészségügyet vásárlásra bírni. Ám az államigazgatás malmai lassan őrölnek, a döntés sokáig váratott magára. Két nappal azelőtt, hogy a házat eladták volna valaki másnak, kétségbeesetten felhívtam telefonon Thomas PLATTNER-t. Annak ellenére, hogy ő eredetileg csak a gondozás költségeit akarta finanszírozni, kapásból megvette a házat több mint 1 millió frankért.
A nevezett alapítvány a házat azóta is kiadások nélkül a rendelkezésünkre bocsátja. Ezzel kapcsolatban volt még egy második csoda is: Az idős német KOHLSCHÜTTER házaspár, a ház tulajdonosai már több éve egy kis garni szállót üzemeltettek ott. Ez a kedves, idős házaspár rendkívül otthonos atmoszférát teremtett a házban, szeretetteljesen és egyáltalán nem hotelszerűen rendezték be főleg egyetemi vendégek számára. A legfontosabb riválisunk, egy spekuláns, le akarta bontani a házat és egy toronyházat akart a telekre építeni, jó 100.000 frankkal többet kínált, mint PLATTNER úr – KOHLSCHÜTTERÉK mégis nekünk adták, eszmei okokból; tetszett nekik az új felhasználási cél, és fontos volt nekik, hogy művüket nem rombolják szét. Valamennyi bútorral együtt átvehettük, beköltözhettünk és felépíthettük a lakóközösségünket. Ezek az emberek a jó cél érdekében lemondtak 100.000 frankról. Időskorukat most a Berni-felvidéken töltik, én pedig írok nekik olykor és beszámolok arról, hogy milyen jót is tettek velünk!
A legnagyobb segítség tehát nem a közigazgatástól érkezett és nem is a pszichiátriai szakvilágtól, hanem lelkes magánemberektől. Honnan érkezett ugyanakkor az ellenállás?
Agresszív ellenállást tulajdonképpen egyáltalán nem éreztem – a kollégáim részéről is majdnem csak semlegestől a pozitívig terjedő reakciókat tapasztaltam. A legnehezebb az általános tétlenség volt, a közömbösség, vagy a szokásos „Mit akar ez már megint? Micsoda szokatlan dolog ez, úgysem jó semmire”. A szomszédokkal az eddigi évek során soha nem volt komolyabb konfliktusunk.
Emlékszik még a skizofrénia eredeti értelmére, amikor a Soteria működésnek indult?
A skizofrénia miliő- és szocioterápiai kezelésében különösen fontos volt számomra az, hogy nem külön-külön vizsgálja az érzelmi-indulati és intellektuális-kognitív oldalt, sokkal inkább a kettő értelmes összjátékát. 1979-81-ben le is írtam ezt „Affektlogik” c. könyvemben, mely 1982-ben jelent meg. A mi Soteriánk 1984-ben nyílt meg, és az „Affektlogik”-ban kifejlesztett elképzeléseket teljes mértékben belevittük. Számomra az alapelgondolás ezért egy érzelmi töltésű hely létrehozása volt. Ez egyike azoknak az alapelveknek, melyeket az „Affektlogik” zárófejezetében felállítottam.
Marad tehát a biológiai kontra szociálpszichiátria vita. Mikor ismerte fel, hogy a skizofrénia kezelésében el kell jönnie egy multifaktoriális modellnek?
Meg akartuk próbálni felülvizsgálni MOSHER megfigyeléseit, mely szerint neuroleptikumok alkalmazása nélkül, mindössze egy alkalmas miliővel segíteni lehet skizofréneknek kikerülni a pszichózisból. Én ezt rögtön elhittem neki, mivel pszichoanalitikai skizofrénia-terápiák során én is találkoztam hasonlóval. Számomra ezért a biológia soha nem állt előtérben, de nem is voltam ellene. Véleményem szerint abszurd lenne azt gondolni, hogy biológia nélkül is meg lehet lenni – a testünk is biológia és az agyunk is biológia, és úgy tenni, mintha nem lenne testünk, az az őrületbe vezet. Csak hogy ez úgy van, hogy a biológiát pszichológiai és szociális úton is befolyásolni lehet. Ha teremtek egy olyan miliőt, ahol el tudok lazulni, akkor az agyi anyagcserémben is változik valami, és fordítva: a testem és az agyam „neurobiológiai hangulata” szintúgy megváltozik egy félelemkeltő vagy agresszív környezetben. Ez az az elméleti kiindulási pont, amelyen az egész Soteria-kísérlet végül is alapszik. Integrálja a biológiát és a pszichoszociális aspektusokat, ahelyett, hogy szétválasztaná őket.
Biológiai területen mit nevezne az utóbbi tíz év legfontosabb felismerésének?
A limbikus rendszer érzelmekre vonatkozó szerepét – ez nekem a legfontosabb.
Tehát a skizofréniának valamilyen köze van a limbikus rendszerhez?
Ez egy feltevés, melyen ma feltétlenül el kell gondolkodni, és amelyre egyébként már az „Affektlogik”-ban is utaltam. Nem lehetséges az, hogy a skizofrénia egy „limbopátia”, vagyis az érzés és gondolkodás együttműködésének zavara? Azt gondolom, hogy nagyon sok minden, ami a jelenlegi neurobiológiai kutatásokból napvilágra kerül, ezért a hipotézisért beszél. Egyúttal a pszichoanalitikai, pszichodinamikai és szociodinamikai kutatási eredmények is ezt támasztják alá. Feltevésem szerint ezért talán nem csak a depresszió és a mánia, de a maga módján a skizofrénia is központilag egy affektív pszichózis lenne, az affektusok zavara, mindenesetre más módon, mint a depresszióban vagy a mániában: ott az affektusok túl merevek, egész idő alatt vagy eufórikusak vagy lehangoltak; az akut skizofréniában ezzel szemben túl labilisak, túl rendezetlenek és szeszélyesek.
Újbóli átgondolásra érdemesnek tartja-e időközben az eredeti elképzelést, miszerint akut krízisben lévő embereket egy lakóközösséghez hasonló struktúrával jellemzett házban helyeznek el? Vannak-e viták arról, hogy a Soteria strutktúrája megfelel-e annak, amit Ön elméletben kidolgozott?
Viták állandóan vannak. Pont ez az izgalmas az egészben, hogy újból és újból megkérdezzük magunktól, mit változtassunk meg, mi az, amire tulajdonképpen jók vagyunk és mi az, amire nem. Több hónapon keresztül végeztünk egy csoport-továbbképzést a vezetésem alatt. Minden fontos alapkérdést felsoroltunk és ranglistába állítottuk őket, pl. így: Mit hoz ez a miliő? Milyen páciensek számára jó és milyenek számára nem? Milyen pácienseket hogyan vegyünk fel? Mennyi ideig maradjanak itt? Hogyan járjunk el többéves tapasztalatainkat követően a gyógyszerekkel? Hogyan járjunk el a családokkal? Milyen legyen a napi struktúra? Milyen típusú legyen a szupervízió? Hogyan válasszuk ki a csapattagokat? Milyen legyen a csapatstruktúra? Akarunk-e főnököt? MOSHER többszörösen is melegen ajánlotta ezt nekünk, de a csapat mindig elutasította; újból megvitattuk és újból elutasítottuk. Ez még nem minden, de egy sor kérdés, melyeket ebben az időben intenzíven kidolgoztunk. Ebből létrejött egy új, közös platform, amelyen biztonságban érezzük magunkat.
Mi lenne az Ön szemszögéből nézve a legfontosabb változtatnivaló?
A leggyengébb pont az úgynevezett napi struktúra, vagyis egy rendszeres foglalkoztatási lehetőség. Ehhez azonban a személyi bázis túl csekély. Valakinek napi 2-3 órában rendelkezésre kellene állnia azoknak a pácienseknek a számára, akiknek egy ilyen struktúrára szükségük van, de kint még nem tudnak dolgozni. Itt keletkezik egy hézag. Persze nem úgy van, hogy egyáltalán nincsenek foglalkoztatási lehetőségek. A kiinduló ötlet időközben az volt, hogy nem kell bevezetni mesterséges ergoterápiát, hanem hogy minden munkának közvetlenül beláthatónak és szükségesnek kellene lennie, mint pl. főzés, takarítás, kerti munka, festés, bútorjavítás, stb. Az „Affektlogik” elképzelése eredményezi ezt: Ha a skizofrének olyan emberek, akiknek mindennemű információ kognitív és affektív feldolgozására való képessége korlátozott, akkor olyan kevéssé kellene őket nem túl világos követelésekkel és szituációkkal terhelni, amennyire csak lehetséges, ehelyett a legkézenfekvőbbet és a legegyszerűbbet kelljen nekik csak tenni – krumplit hámozni, főzni, asztalt teríteni és így tovább.
