Sajátos élmény valahova messzire utazni, ahol szakértőnek várnak de igazából te tanulsz a legtöbbet. Hát így jártam én Kirgizisztánban, ahova a helyi Soros Alapítvány hívott meg, hogy tartsak tréninget pszichiátereknek arról hogyan lehet kórházak és elmegyógyintézetek helyett inkább a közösségben segíteni mentális problémával élő embereket.
Amolyan beszélgetést akartam inkább, ahol három napig együtt vagyunk és megosztjuk egymással élményeinket. Ehhez képest, amikor beléptem a tréning helyszinére, ami egy török szálloda volt, négyzet alakban körberakott terítős asztalok fogadtak, ásványvízzel, mikrofonokkal és fejhallgatókkal meg szinkrontolmáccsal, fél órás üdvözlőbeszéddel.
Amolyan beszélgetést akartam inkább, ahol három napig együtt vagyunk és megosztjuk egymással élményeinket. Ehhez képest, amikor beléptem a tréning helyszinére, ami egy török szálloda volt, négyzet alakban körberakott terítős asztalok fogadtak, ásványvízzel, mikrofonokkal és fejhallgatókkal meg szinkrontolmáccsal, fél órás üdvözlőbeszéddel.
Hát próbáltam oldani ezt az ENSZ közgyűléses hangulatot. Mondtam nekik szólítsanak Zsoltnak, ami olyan mintha oroszul azt mondanák sárga (zholtiy) csak hagyják el a végét. Mondtam hogy félbe lehet szakítani nyugodtan, bátran mondják amit szeretnének, egyenek, igyanak, kimehetnek ha elfáradnak, én is meg fogom mondani, ha már nem bírom tovább bármi legyen is a programban.:)
A résztvevők többsége pszichiáter volt, de voltak ott pszichológusok is, és aminek nagyon örültem, egy érintett is ült a körben. A pszichiáterek egy része kórházakban, nagy intézményekben dolgozott, másik részük meg az új alternatív szolgáltatásokban, mint amilyen a Family and Society nevű szervezet (majdnem minden civil szervezet neve valami és society):) esetmenedzsment szolgáltatása. Ők ezt nem is érzékelték, de összehozni egy ilyen csoportot, ahol egyszerre vannak vezető beosztású kórházi pszichiáterek és új szellemiségű főleg civilek által működtetett szolgáltatások képviselői, igazán nagy dolognak számít, itthon csak komoly erőfeszítéssel sikerül olykor.
Az egyik dolog, amit tanulságként hazahoztam, hogy azokban az országokban, ahol a pszichiátria olyan szegény (és minden más ellátás is szegény), hogy az intézmények sem nagyon tudtak kialakulni, ott bizonyos szempontból könnyebben mennek a reformok mert a nulláról kell úgyis építeni valamit, tehát nem kell küzdeni a bezárással, felszámolással járó ellenállással. Vagy másrészt ha van is intézményes ellátás, az sosem volt elég erős és hatalmas ahhoz, hogy megcsontosodjék, mozdíthatatlanná és rugalmatlanná váljék, mint a magyar rendszer, ami úgy maradt a XIX. századból, ráadásul némi erősítést kapott az 50-es években.
Kirgizisztánban vannak nagy intézmények, de ezek inkább kórházak mintsem elmegyógyintézetek. Hagyománya itt is az abszolút léleknyomorító intézményi ellátásnak van, ráadásul a katonás szovjet módi szeirnt (erre utal például az ebédlőben beosztott karszalagos beteg, a dhezurniy, azaz hetes, vagy ügyeletes). Ugyanakkor a rendszer annyira szegény, és a mindenkori hatalomnak annyira kiszolgáltatott, hogy ezek az intézmények legalább annyira fogva tartják a személyzetet, mint az érintetteket. Amit sosem értettem, hogy ebben a kölcsönös kiszolgáltatottságban és tökéletes magára hagyatottságban miért kell tovább nyomorítani egymás lelkét. Mert nem az számít, hogy vödörben hozzák a kaját, hogy még vakolatra sem telik vagy az ajtó lemázolására, hogy omladoznak a falak és elsárgult minden lepedő. Láttam én csili-vili kórházat Németországban Gießenben vagy Zwiefaltenben, Frankfurtban, és ugyanaz a szar van, csak éppen aranyba foglalva. Ehhez képest valahogy ezekben a lepukkant helyekben benne van a lehetőség az egymásratalálásra (talán az egymásrautaltság és az összezártság miatt), mégis valami még hiányzik, hogy ez összejöjjön.
Azon nagyon sokat gondolkodtam, hogy mitől van az, hogy 40-50 ember (szakemberek és betegek) összezárva egy közös nyomorúságba ahelyett, hogy egymásra találnának inkább egymás lelkét nyomorítják. Sokszor eszembe jutott Jim Read cikke, amit korábban itt is közöltem:
"Mint olyan „szakértő, akit saját pszichotikus élményei tettek azzá” sok szolgáltatást volt alkalmam látni. Amikor új helyet látogatok meg, azon gondolkodom, vajon ezt a helyet választanám-e, amikor egy rossz nap még rosszabbra fordul.
Mostanáig, a kedvenc potenciális menedékhelyem a hegyek között volt Románia északi részén. Egy barátságos, kis kórház. Amikor ott voltam futbalmeccset néztünk a TV-n a páciensekkel és a pszichiáter kisfiával. Habár éjfél is elmúlt, senki sem rontott ránk, nem kapcsolta ki a TV-t és nem küldött bennünket aludni. A nővérek tudták jól érezzük magunkat és észben tartották, hogy a paciensek ide gyógyulni jöttek, nem azért, hogy büntessék őket. Nem beszélek románul, de kevesebb nyelvi akadályom volt ott, mint hazám akut ellátó részlegeiben."
Mostanáig, a kedvenc potenciális menedékhelyem a hegyek között volt Románia északi részén. Egy barátságos, kis kórház. Amikor ott voltam futbalmeccset néztünk a TV-n a páciensekkel és a pszichiáter kisfiával. Habár éjfél is elmúlt, senki sem rontott ránk, nem kapcsolta ki a TV-t és nem küldött bennünket aludni. A nővérek tudták jól érezzük magunkat és észben tartották, hogy a paciensek ide gyógyulni jöttek, nem azért, hogy büntessék őket. Nem beszélek románul, de kevesebb nyelvi akadályom volt ott, mint hazám akut ellátó részlegeiben."
Azt hiszem Jim pont arról beszél, amire én is próbáltam utalni. Egy romániai hegyi falu..."barátságos kis kórház". Valószínűleg az isten háta mögött, ahol olyan erős az egymásrautaltság és a közös elzártság, hogy egyszerűen nincs tere annak, hogy a jól ismert felállásban játsza a személyzet és a betegek is a "pszichiátriás" játékot. Kicsit olyan ez, mint a híres szociálpszichológiai kísérletben, ahol véletlenszerűen kiválasztottak egyetemistákat, hogy egy részük játszon börtönőrt, egy másik részük pedig foglyokat és az egész kísérletet pár nap alatt le kellett állítani. Mert ami kialakult közöttük, nagyon is hasonlított ahhoz, amit mondjuk az amerikai katonák csináltak az elhiresült Iraki börtönökben.
Az érdekes az, hogy vajon mikor lesz egy ilyen összezártságból a Jim Read féle barátságos kis kórház, és mikor az Iraki börtön vagy a jól ismert zárt osztály? És erre mondom azt, hogy nem a pénzen, az ingatlanok állapotán, vagy a felszereltségen múlik.
Kirgizisztáni kalandjaim fénypontja az volt, amikor az ottani esetmenedzserekkel kimentünk családokhoz.
Találkoztam Oleggel, aki mint egy korabeli császár feküdt római módon félkönyéken ágyában. Az elsárgult lepedők közül tréningalsóban kiabált, nagyapját ugráltatva, hogy gyógyszerért, hol ásványvizért. A gyógyszer, ami fejfájás ellen kellett, nem volt megfelelő egy darabban, egy újabb parancsoló kurjantást követően az ősz borostás nagyapa porrá zúzva hozta vissza a tablettát.
Felém nem sok érdeklődést mutatott eleinte, amikor Misha a pszichiáter bemutatott, a nevem hallattán felhúzta a szemöldökét. A Zsolt neki nem sokat mondott, ezért felajánlotta, hogy egyezzünk ki Zsorában, mert számára az már mégiscsak egy kezelhetőbb név. Úgy éreztem magam mint Marco Polo érezhette a nagy kán udvarában, beleegyezően bólintottam feláldozva nevemet a jóviszony oltárán. Tanya a pszichiáternő hasonlóan járt, neki a szemüvege volt előnytelen Oleg szerint, bár sokat fogyott mióta utóljára látta, ez jót tett nőiességének, de azért mégiscsak jobb lenne szemüveg nélkül. Tanya levette hát bár eleinte nem tudta eldönteni nő legyen vagy pszichiáter.
Oleg meg uralkodott. Szobája tele volt tank és harci repülőgép modellekkel, kérdeztem ő csinálta-e őket. Azt mondta nem, már így kerültek ide, és mélyet szívott cigarettájából. Megkérdezte voltam-e katona és amikor mondtam, hogy határőr voltam, felült ágyában és részletesen kikérdezte hol, melyik alakulatnál és szemöldökét felhúzva közölte, hogy az bizony elit alakulat. Verekednem kéne a barátjával, mert elég nagy vagyok. Ő kicsi, nem is mer kimenni az utcára, az ablakot se nyissuk ki mert hasogat a feje. A cigarettáról meg szeretne leszokni ezért egy marék fekete színű nikotinhelyettesítő tablettácskát tömött a szájába, amiket a nyelve alá szorított és a beszélgetés alatt egyenként, kimérten köpködte ki őket egy üres kólásüvegbe.
Átvágva a városon Szerjózsáék családi házához érkeztünk meg. Mamája nyitott ajtót, már a bejáratnál mondta a legújabb fejleményeket. Szerjózsa a konyhaasztalnál ült melegítőnadrágban és szépen vasalt ingben. Könyvet olvasott. Vele szemben ültem le és rövid bemutatkozás után megkérdeztem mit olvas (sto ti csitaesh?). Szerjózsa soha nem néz senki szemébe. Amikor rád néz, akkor is inkább olyan mintha a szemed mellé nézne, kicsit elmeredve. Halkan, szakadozva beszél és amikor áll mindig toporog mintha lassú esőtáncba kezdene. Nem sokat beszélhetünk mert édesanyja azonnal elkezdi taglalni fia állapotát. Amint anyja beszélni kezd Szerjózsa lassan ringatja magát a széken és a könyvébe merül, de nem olvas, hanem érthetetlen hangon kántál valamit. Pontosan addig, amíg anyja beszél. Ha ő szünetet tart a kántálás is abbamarad. Ha elkezdi elkezdődik.
Én nem bírom tovább az anyját hallgatni, Szerjózsával kezdek el újra beszélni kicsit tudomást sem véve másról. Megnézzük a szobájában a lovas festményt. Hatalmas szeme van a lónak, mint egy nőnek. Vágtat a kirgiz hegyek előtt. Amik egyébként csodásak.
Puzzle-t rakunk ki. Rajzfilmeset. Szerjózsa kb. 23 éves de 15-nek tartja magát. Egyre jobban toporog, de amikor elmegyünk kabátot vesz és egészen a kapuig kísér minket. Nehéz volt tőle eljönni.
Kolja családja az utolsó arra a napra. Életerős fiatalember, egy kirgiz emeletes ház egyik lakásában. Elnézést kér a posz-szovjet viszonyokért és színes Blikk-szerű újságokat szed elő. Hosszasan mesél arról, hogy Jennifer Lopez a barátnője és nagyon szeretne innen elmenni. Kérdem tőle, nem hiányozna-e neki ez a sok nagyon szép szemű kirgiz lány? De igen, de ő itt nem maradhat mert kinyírja a KGB.
Nővére nem messze tőle ül, és egyre többször kiül az arcára elégedetlensége. Elege van Koljából és a rizsájából. Kolja ráförmed, nem értem oroszul, de olyasmit mond, hogy "miért ne mondhatnám, amit akarok". Apjuk fásult arccal ül az ágyon, egy szót sem szól. Liliya a pszichiátere, de nem Koljának, hanem az apjának. A szemét vizsgálja mert panaszkodott rá az öreg, hogy valami zavarja a látásban.
Kolja közben a színes újságokat adja körbe és én eddig soha nem tudtam, hogy egy vacak bulvárlapnak ilyen ereje lehet. Ültünk a nagy kirgiz valóság közepén, és ott ezek a színes oldalak úgy hatottak, mint valami varázskönyv. Tollal apró megjegyzésekkel látta el Kolja az egyes cikkeket, néhol bekarikázva a ciril betűs szavakat. Machu Pichu elfeledett városát néztük egy hónapokkal korábbi számban, és magam is úgy éreztem ott vagyunk. Így még Jennifer Lopez is valóságosnak tűnt. Egy sokkal szebb valóságnak, mint amiben ott ültünk.
Az érdekes az, hogy vajon mikor lesz egy ilyen összezártságból a Jim Read féle barátságos kis kórház, és mikor az Iraki börtön vagy a jól ismert zárt osztály? És erre mondom azt, hogy nem a pénzen, az ingatlanok állapotán, vagy a felszereltségen múlik.
Kirgizisztáni kalandjaim fénypontja az volt, amikor az ottani esetmenedzserekkel kimentünk családokhoz.
Találkoztam Oleggel, aki mint egy korabeli császár feküdt római módon félkönyéken ágyában. Az elsárgult lepedők közül tréningalsóban kiabált, nagyapját ugráltatva, hogy gyógyszerért, hol ásványvizért. A gyógyszer, ami fejfájás ellen kellett, nem volt megfelelő egy darabban, egy újabb parancsoló kurjantást követően az ősz borostás nagyapa porrá zúzva hozta vissza a tablettát.
Felém nem sok érdeklődést mutatott eleinte, amikor Misha a pszichiáter bemutatott, a nevem hallattán felhúzta a szemöldökét. A Zsolt neki nem sokat mondott, ezért felajánlotta, hogy egyezzünk ki Zsorában, mert számára az már mégiscsak egy kezelhetőbb név. Úgy éreztem magam mint Marco Polo érezhette a nagy kán udvarában, beleegyezően bólintottam feláldozva nevemet a jóviszony oltárán. Tanya a pszichiáternő hasonlóan járt, neki a szemüvege volt előnytelen Oleg szerint, bár sokat fogyott mióta utóljára látta, ez jót tett nőiességének, de azért mégiscsak jobb lenne szemüveg nélkül. Tanya levette hát bár eleinte nem tudta eldönteni nő legyen vagy pszichiáter.
Oleg meg uralkodott. Szobája tele volt tank és harci repülőgép modellekkel, kérdeztem ő csinálta-e őket. Azt mondta nem, már így kerültek ide, és mélyet szívott cigarettájából. Megkérdezte voltam-e katona és amikor mondtam, hogy határőr voltam, felült ágyában és részletesen kikérdezte hol, melyik alakulatnál és szemöldökét felhúzva közölte, hogy az bizony elit alakulat. Verekednem kéne a barátjával, mert elég nagy vagyok. Ő kicsi, nem is mer kimenni az utcára, az ablakot se nyissuk ki mert hasogat a feje. A cigarettáról meg szeretne leszokni ezért egy marék fekete színű nikotinhelyettesítő tablettácskát tömött a szájába, amiket a nyelve alá szorított és a beszélgetés alatt egyenként, kimérten köpködte ki őket egy üres kólásüvegbe.
Átvágva a városon Szerjózsáék családi házához érkeztünk meg. Mamája nyitott ajtót, már a bejáratnál mondta a legújabb fejleményeket. Szerjózsa a konyhaasztalnál ült melegítőnadrágban és szépen vasalt ingben. Könyvet olvasott. Vele szemben ültem le és rövid bemutatkozás után megkérdeztem mit olvas (sto ti csitaesh?). Szerjózsa soha nem néz senki szemébe. Amikor rád néz, akkor is inkább olyan mintha a szemed mellé nézne, kicsit elmeredve. Halkan, szakadozva beszél és amikor áll mindig toporog mintha lassú esőtáncba kezdene. Nem sokat beszélhetünk mert édesanyja azonnal elkezdi taglalni fia állapotát. Amint anyja beszélni kezd Szerjózsa lassan ringatja magát a széken és a könyvébe merül, de nem olvas, hanem érthetetlen hangon kántál valamit. Pontosan addig, amíg anyja beszél. Ha ő szünetet tart a kántálás is abbamarad. Ha elkezdi elkezdődik.
Én nem bírom tovább az anyját hallgatni, Szerjózsával kezdek el újra beszélni kicsit tudomást sem véve másról. Megnézzük a szobájában a lovas festményt. Hatalmas szeme van a lónak, mint egy nőnek. Vágtat a kirgiz hegyek előtt. Amik egyébként csodásak.
Puzzle-t rakunk ki. Rajzfilmeset. Szerjózsa kb. 23 éves de 15-nek tartja magát. Egyre jobban toporog, de amikor elmegyünk kabátot vesz és egészen a kapuig kísér minket. Nehéz volt tőle eljönni.
Kolja családja az utolsó arra a napra. Életerős fiatalember, egy kirgiz emeletes ház egyik lakásában. Elnézést kér a posz-szovjet viszonyokért és színes Blikk-szerű újságokat szed elő. Hosszasan mesél arról, hogy Jennifer Lopez a barátnője és nagyon szeretne innen elmenni. Kérdem tőle, nem hiányozna-e neki ez a sok nagyon szép szemű kirgiz lány? De igen, de ő itt nem maradhat mert kinyírja a KGB.
Nővére nem messze tőle ül, és egyre többször kiül az arcára elégedetlensége. Elege van Koljából és a rizsájából. Kolja ráförmed, nem értem oroszul, de olyasmit mond, hogy "miért ne mondhatnám, amit akarok". Apjuk fásult arccal ül az ágyon, egy szót sem szól. Liliya a pszichiátere, de nem Koljának, hanem az apjának. A szemét vizsgálja mert panaszkodott rá az öreg, hogy valami zavarja a látásban.
Kolja közben a színes újságokat adja körbe és én eddig soha nem tudtam, hogy egy vacak bulvárlapnak ilyen ereje lehet. Ültünk a nagy kirgiz valóság közepén, és ott ezek a színes oldalak úgy hatottak, mint valami varázskönyv. Tollal apró megjegyzésekkel látta el Kolja az egyes cikkeket, néhol bekarikázva a ciril betűs szavakat. Machu Pichu elfeledett városát néztük egy hónapokkal korábbi számban, és magam is úgy éreztem ott vagyunk. Így még Jennifer Lopez is valóságosnak tűnt. Egy sokkal szebb valóságnak, mint amiben ott ültünk.
