Anna jóvoltából közzéteszek pár olyan interjúrészletet, melyet szociológiai kutatások alkalmával készítettek mentális problémával küzdő emberekkel. A személyes adatokat, információkat Anna megváltoztatta mielőtt elküldte nekem az interjúkat, így biztosítva az abban szereplők anonimitását.
Az elkövetkező napokban közölt interjúk a Lótusz Program Ház-csoportjában dolgozók felkészítéséhez járulnak hozzá.
A faluba költöztünk, ahol egyébként tanár voltam, rajztanár a művészeti iskolában, ami nagyon kedves volt számomra. Háromszor egy héten kellett hat órát tanítanom, a többi pedig grafikai és egyéb munkák voltak.
Ott éltünk és építkeztünk, és ez rettenetesen megviselt. Főleg az, hogy elromlott a házasságom a férjemmel, mert egy lázas állapot után teljesen megváltozott. Nagyon szigorú volt önmagával, de velem is, és én nem bírtam ezt a szigort. Nekem nagyon kemény volt vidéken az élet, mert rajztanárnak lenni ott azt jelentette, hogy te a wc-n is rajztanár vagy, mert ismer az egész falu.
Mindenki mindenkit ismer. Ez nekem teljesen ismeretlen volt. Én Budapesten éltem harminc évig, és hát odakerülni egy faluba, ahol a szomszéd átköszön és átjön és hozza a káposztát neked reggel hétkor, és neked mindig készenlétben kell arra lenni, hogy valaki oda be fog jönni. A legjobban a tetőfedőkkel való ivászatokban éreztem jól magam a kocsmában. Nem jártunk be Pestre, a férjem miatt, aki nem kerülhetett alkoholközelbe. De ő ezt nem mondta el nekem, hogy drágám idefigyelj, én rosszul vagyok, ha előttem isznak, én depressziós vagyok. Szóval annyira kemény ember volt.
Megromlott a viszonyunk, mert nem tudtunk egymással beszélni. Olyan volt, mintha némasági fogadalmat tett volna, és csak metszette a fákat, én pedig nem tudtam beleszokni a kapálásba, és abba az életbe, amit ott csinálni kell, különben betemeti a föld a házat. Volt egy súlyos térdproblémám is, ami akkor jött ki. Egy születéses eredetű betegség. Egy porcleválás során derült ki, hogy nincs porc már a térdemben. Bottal jártam egy évig, és bottal is tanítottam. Két évig ágyhoz voltam kötve. Azt gondoltam, hogy én soha többet két lábon járni nem fogok. Megszoktam azt a tudatot, hogy egész életemben sánta leszek, és közben megőrültem. Kijött rajtam egy ilyen skizofréniás állapot.
A faluban tudták. Az volt a szerencsém, hogy ez egy olyan falu volt, ahol az emberek értettek egyrészt a gyógynövényekhez, másrészt mindenféle betegséghez. Nagyon vigyáztak rám ott, és ők átvittek ezen az őrületen. Szóval egyenesen belehajtottak, de állandóan vigyáztak rám és áthúztak rajta. Egy olyan hasonlattal tudok élni, mint amikor valakit átvontatnak egy örvénylő folyón. Az volt a furcsa, hogy tudtam, hogy megőrültem, de nem tudtam semmibe kapaszkodni. Hogy mi az, megőrülni, ezt nehéz elmagyarázni. A paranoia, a félelem és a rettegés, ez az állandó rettegés és az információknak egy olyan áradata, egy olyan érzékenység, ami valódi annak az embernek, aki benne van.
Nem hallucináltam, nem láttam kígyókat az ágy alatt és nem láttam elefántokat az ablak előtt, de nem volt semmi a realitásban, nem tudtam saját magamat se egy reális dologként érzékelni. Ezt úgy értem, hogy abba próbáltam például kapaszkodni, hogyha más nem, a saját cipőm az biztos, hogy az enyém, és hogyha arra ránézek, akkor megnyugszom. Ránéztem a cipőmre, és a halálos rémület még jobban úrrá lett rajtam. Éreztem olyan erőket, amik átmentek rajtam, és tudtam, hogy nem a sajátjaim. A lelkeden átmegy a gyűlölet, de nincs tárgya. Olyan, mintha egy idegen szellem venne a birtokába és éreztetne veled dolgokat. Ezért hívják megszállotságnak az őrületet. Ez maga a téboly. Az ember el tud magától szakadni, és ez nagyon veszélyes. Szabályszerűen megkettőződtem abban az időszakban. Kívülről láttam magam. És annyira félelmetes volt, iszonyú. Azt a rettegést nem tudom semmivel összehasonlítani, hogy milyen az, amikor vagy te, és te tudod, hogy ez vagy. Ez teljesen természetes az embernek húsz éven keresztül, vagy harminc, vagy amennyit addig leélt, és akkor egyszercsak nem természetes az, hogy ez én vagyok.
Miért én vagyok, miért nem te vagyok, mert lehetnék te én. Ez megjelenik az agyban, és akkor már ott van a káosz, hogy hogy a fenébe van. Elcsúsznak valahogy ezek a részek, a lélek a testből, a szellem, ami valahogyan össze van kapcsolva, mint a rubik-kocka, az úgy szétakad valahogy, beakadnak a fogaskerekek. És akkor kívülről látom magam, és az tölt el félelemmel, hogy pont ez vagyok én, és ebből csak egy van, és hogy ettől nem szabadulhatok meg. Ez az egyetlenegy, amiből csak egy van itt a Földön, ez én vagyok, és ehhez hozzá vagyok kötve, és ez mindenképpen egy kiesést jelent. A szellem a többi testrészen kívül van, hogy ezt meg tudja látni, mert egyébként nem ilyennek látja az ember magát. Nem látja magát olyannak, hogy most itt ülünk, és nézd meg magunkat a kozmoszból, hogy itt ülünk bent és beszélgetünk, de ott a másik lakásban ott valaki kavarja a kását, a harmadikban pedig tisztába teszi a gyereket, és ezt a nyüzsgést látni. Állandóan ilyen képek öntötték el az agyamat. Megérezni az embernek a kezében a finom szálakat, amivel az életét irányítja, ez állati félelmetes bír lenni. Nem tudtam megmozdulni, feküdtem az ágyban, és nem tudtam fölkelni a félelemtől. Borzasztó volt. A legnagyobb pánikig kellett elmenni ahhoz, hogy átlendüljek rajta. Ebben ott a falubeliek nagyon sokat segítettek, hogy ezen a pánikon keresztülmenjek. Hajszoltak bele, szabályszerűen ijesztgettek, de ilyen célozgatásokkal.
Ilyenkor az ember paranoiás, azt hiszi, hogy róla beszélnek. Úgy tettek, mintha rólam beszélnének. Ez a betegség nagyon sokáig tartott. És olyan dolgok zavartak, hogy például bekapcsoltam a tévét, a Beatles-antológia ment, és ott is rólam beszéltek. Kinyitottam egy újságot és elolvastam egy cikket, ott is rólam volt szó. Nem azért, mert te akkora tévképzetben vagy, hogy azt hiszed, hogy rólad ír az újságíró, hanem arról, hogy te azokat az információkat szeded ki, amik rád vonatkoznak. Egyszerűen ezek jönnek be. Olyan érzékeny lesz az embernek az idegrendszere, hogy tudja, hogy ki telefonál, tudja, hogy milyen kocsi állt meg a ház előtt. Egy ilyen látnokisággal jár együtt, vagy járt együtt. Ez eltartott egy évig.
Én border-line beteg vagyok, ami közel áll a skizofréniához. Aztán elváltunk a férjemmel. Nem emiatt váltunk el, hanem amiatt, hogy megromlott a viszonyunk. Nem értette, hogy segítenie kellene lelkileg nekem, hogy jobban bírjam ezt a falusi életmódot. Meggyűlöltük egymást ott összezárva. Csúnya volt a válás. Azt tanácsolta nekem a háziorvosom, hogy menjek be a hidegkúti Pszichoszomatikus Rehabilitációs Intézetbe, amíg lezajlik a válás. Úgyhogy bementem oda, és hát az volt életem legboldogabb tizenkét hónapja. Ott azt csináltam, amit akartam. Totális bolond barátokra leltem, akik a legkedvesebb barátaim a mai napig. Főleg skizofréniások voltak, akik festettek, nagyon tehetséges emberek. A hidegkúti pszichiátria arról volt híres, hogy régen a bolond művészek ott pihenték ki magukat. Ha túl sokat piáltak vagy túl sokat örjöngtek, akkor oda mentek egy kis szanatóriumi üdülésre. Ez egy kastély volt és ott mindenki olyan bolond lehetett, amilyen csak akart lenni. Egymást szórakoztattuk, ezzel telt el az egész nap. Remek volt. Hatalmasakat röhögtünk.
Újra megtanultam nevetni, és újra megtanultam rajzolni, mert a betegség az egyszerűen kivette a ceruzát a kezemből, és nem mertem egy vonalat se húzni egy papírra. Egyszerűen nem mertem rajzolni. És akkor ott elkezdtem újra rajzolni. Főleg portrézás volt. Teljesen új arcát mutatta, hogy mennyire közel lehet kerülni egy emberhez az alatt a húsz perc alatt, amíg lerajzolod. Beleszerettem, és rengeteg portrét készítettem. Tizenkét hónap után döbbentem rá egyszercsak, amikor a buszon mentem, hogy te jóságos isten, hát én ott élek! Akkor azt mondja a pszichiáterem, hogy jó, hogy rájött, mert mi már három hónapja várjuk, hogy távozzon, de maga egyáltalán nem akar innen elmenni.
Nem is nagyon akartam én hazamenni, mert nagyon sok problémám volt az anyukámmal. Mi tűz-víz vagyunk egymással szemben, annak ellenére, hogy a legcsodálatosabb ember, akit ismertem, és a legerősebb és a legtehetségesebb, de mint emberek, tényleg nagyon ellentétesek vagyunk, és nagyon nehezen tudunk néha kijönni egymással. Az anyu egy tökéletes ember. Őneki a bizonyítványa is mindig kitűnő volt. Magának való gyerek volt. Az a fajta, aki imádja a könyveket. Egy csöndes kislány. Aki imád iskolába járni, és amikor hazajön, akkor ontja magából az iskolai élményeket, akit érdekel a matematikától kezdve az irodalomig minden. Tökéletes volt az iskolában, aztán a főiskolán is. És anyukámmal talán a túlzott szeretet és a túlzott védelem okozott konfliktust. Szóval hogy minden fiút utált az anyu, nem szereti a férfiakat, ami nem csoda, mert a nagyapám is durva alkoholista volt, delíriumban ráfogta a pisztolyát a családra, utána meg jött a második férfi, akit életében ismert, az apám, és férfigyűlölő lett.
És ő azt szerette volna, hogyha engem meg tud óvni a férfiaktól, és majd mi szépen ketten leéljük az életünket. Állandó háborúskodás lett a vége. Az én barátaimat vagy szerelmeimet mindig megpróbálta kifúrni, mindig utálta őket, mindig hibát talált bennük. Ő nem fiúzott, ő nem bulizott, ő soha nem ivott egy korty alkoholt sem, nem szívott volna el egy cigarettát. Én voltam az, aki sorsszerűen kerültem az életébe, úgy, mint egy kis piszkos folt a bizonyítványába. Aki nem olyan, mint a többi, aki más, aki deviáns. Aki hozzámegy egy heroinistához titokban, aztán beül egy leszakadt Toyotába és száguldozik vele a városon keresztbe-kasul, és hippik ülnek az autóban huszonhárman, és bömböl a zene, és a szélvédő helyett egy nejlon van. Mert ilyen volt az első férjem.
Szóval visszatérve az életemhez, akkor haza kell jönni Hidegkútról és neki kell állni munkát keresni, ami nincs. Kezdődik a sodródás, kezdődik az ellenségeskedés a világgal. Nagyon nehéz visszazökkenni. Aztán szépen visszazökkentem. Egy fantasztikus véletlen is besegített. Volt egy paranoid skizofréniás fiú, akinek a kitartását a mai napig becsülöm és tisztelem, és az egyik ember az életemben, akit a legjobban tisztelek. Nagykállón van egy ilyen elmeszociális intézményben, és néha került föl Hidegkútra kipihenni magát. Ott ismerkedtünk össze. Vele mindenről lehetett beszélgetni, fantasztikus intelligenciával rendelkezett. Örökké tanult, mert a betegsége azt okozta, hogy szellemileg visszafejlődött, de állandóan tornáztatta az agyát, hogy lassítsa ezt a folyamatot. Neki volt egy ismerőse, aki egy társaságba járt. Amikor kijöttem, elvitt engem oda. Elég érdekes előadások voltak. Elkezdtem oda járni, és aztán megismerkedtem a társaság vezetőjével, és két éven keresztül voltam a titkára.
