Bazsi tette fel ezt az idézetet a fórumra. Ismerem a könyvet, Danka Miklósék adták ki, annak idején nekem is adott egy példányt. Olvastam is annak idején és sokminden tetszett benne, de erre a részre nem emlékeztem:
"A segítségnyújtás néha csak úgy, a dolgok rendje szerint megtörténik, csupán a nyílt szív ösztönös válasza, nemigen gondolkodunk el rajta. Az egymással törődés reflex. Valaki elcsúszik, az ember keze utánanyúl. Egy autó az árokba csúszott, odamegyünk és mi is toljuk. Kollégánknak rossz napja van, éreztetjük vele, hogy látjuk, kicsit törődünk vele. Az egész olyan természetes és magától értetődő. Élünk, segítünk.
Segítő intézményeinkben azonban a legáltalánosabb startégia a szenvedés kezelésére a „profi szívélyesség”. Számos szakember a „kívül maradást” tartja helyénvalónak, ezért hűvösen célirányos és személytelenül barátságos. Jó esetben felszínesen ilyenek, rosszabb esetben még ez is csak képmutatás. A segítő szakemberekre persze mérhetelen terhet ró a tömérdek szenvedés amivel nap mint nap szembesülnek. A „profi szívélyesség” túlélési stratégia. Azonban nem ez a megoldás: szívünk fízeti meg az árát, segítőké és segítetteké egyaránt.
Amint meg merjük élni a szenvedést, törvényszerűen megjelenik az együttérzés. Pusztán a figyelem és a kinyílás már elég, hogy megérezzük, mi a természetes és a helyénvaló. A bezárult tudat és a mechanikus cselevés helyét belső nyitottság és leleményesség foglalja el. Az élő igazság segít.
Olyan helyzetekben, amikor valaki teljesen belegabalyodott a szenvedő tudat hálójába, és nem képes, vagy nem akarja elfogadni a helyzet átértékelését célzó segítséget, még mindig megnyugvást hozhatunk. Felajánlhatjuk empátiánkat, saját tapasztalatunkat arról, hogy milyen érzés szenvedni... A részvét kaluzol, hogy megtaláljuk a megfelelő gesztust, ami lehet az elszigeteltségen áthatoló egyszerű baráti szó, a feszültséget enyhítő gyengéd masszírozás, szeretetet sugárzó bensőséges ölelés, vagy érintés, a tekintetek találkozása egy pillanatra, kilépve mindenből.
...mindeközben tényleg túllépünk mindazon, ami azt mondja „másik” vagyok. Az elkülönültséget meghaladva tényleg egymásra találunk. Bármeddig is tart, az ilyen találkozás az, ami segít... a lét szintjén segít... maga a segítség. Közösen éljük át az egységet. Hazakísérjük egymást.
Nincs rá ok, hogy ezt ne vigyük bele az összes emberi viszonyba. Minden e szellemben végrehajtott cselekedet segítséget jelenthet.
Nem kell különleges helyzet ahhoz, hogy segíthessünk. Ott az alkalom a szolgálatra, ahol éppen vagyunk, abban amit éppen csinálunk. Csak tudatosságunkat, éber figyelmünket kell megőriznünk, és megadni mindazt, amit tudunk, annak, aki éppen ott van."
(Ram Dass és Paul Gorman könyvéből, a "Hogyan segítsek?"-ből)
Ez a "profi szivélyesség" fogalom valami olyasmi, ami hosszú évek óta foglalkoztat engem. Tulajdonképpen már az első pillanattól, amikor elkezdtem segítőként dolgozni. 1991-ben volt..úristen milyen régen. 19 éves voltam, otthagytam a katonai főiskolát és egy hónapig munkanélküliként tengettem az életem. Ez abból állt, hogy elmentem regisztrálni a munkaügyi központba és találkoztam egy ilyen profin szivélyes emberrel, aki még mielőtt az ajtótól az asztalához érhettem volna közölte, hogy nem tud munkát adni.
Egy újsághirdetésben találtam rá a családsegítő hirdetésére. Fogalmam sem volt mi az, de szerettem volna munkát, hát elmentem. 19 évesen azon kaptam magam, hogy életvezetési tanácsokat adok (ezt kellett beikszelni) 50-60 éves házaspároknak és bölcsességem mellé még egy nejlonzacskónyi élelmiszercsomagot is adok. Már ott megcsapott ennek a "profi szivélyességnek" a hangulata.
Van valami a mi kulturánkban, ami úgy meghatározza hogyan vagyunk egymással. Van az a hangulat, ahogy portások, hivatalnokok, ügyintézők, önkormányzati dolgozók, kórházi ápolók és szociális intézmények segítői beszélnek egymással. Ez a helyi kiskirálytól a kenetteljes ám távolságtartó odafordulásig terjed általában. Az első pár évben csupa ilyet láttam magam körül, talán a CSSK pszichológusa Gerber Kati volt egy sajátos kivétel, aki valahogy imádta azokat az embereket, akik hozzá jártak. Neki László volt az, kivirult arcall László, aki nekem XY Úr.
Pár év múlva, már főiskolás meg egyetemi éveim alatt találkoztam egy másik formájával a profi szívélyességnek. Magamban csak a keresztbetett lábú pszichológusosnak hívom. A segítő ebben a felállásban általában több jövedelmi kategóriával felette áll a segítettnek. A hajléktalan szálón ahol korábban dolgoztam sok esetben a lakók többet összeszedtek pár nap feketemunkával, mint amit nekem az önkormányzat fizetett. Én egy farmerdzsekis, rojtosfarmeros "fiatalúr" voltam. A keresztbetett lábú pszichológusos már más szinvonal. Jól öltözött. Előkelő mozdulatú nő, nagy gyöngysorral, impozáns karkötővel, fényes tiszta cipővel és olyan okos, előkelő tiszta ruhával. Kedves széles mosoly, az az amerikai "how are you" fajta. Férfiakkal magázódás, nőkkel esetleg tegeződés. Mintha a két világháború közötti évek köszönnének vissza halványan. Határozott kiállás, flörtnek, közvetlenségnek helye sincs. Olyan félelmetes, komolyan nőies az egész. A profi szívélyesség akkor bukik ki, amikor jön az a kicsit előrehajolt kedvesre maszkírozott odafordulás a csoporton...kicsit ellágyított hangon: "Mária maga, mit gondol erről? Nem akar csatlakozni?"
Amikor a képzésekbe jártam, hogy végre felszentelt szociális munkás legyek, akkor sokszor elhangzott a bevonódás veszélye. Később inkább a dependencia került elő, már inkább orvosok között. Hogy van a kliens....és az ő problémája...és vagyok én a segítő. És fel kell állítanunk egy problémamegoldó modellt.
Hiába telt el 17 év. Én nem kerültem ehhez közelebb. Egyszerűen nem ment le a torkomon. Az mentett meg, és talán azért nem váltottam megint, mert találkoztam sok emberrel, akik valami mást mutattak meg. Amikor szakmaiságról, szakemberekről beszélek én rájuk gondolok. Másnak mást jelentenek ezek a szavak így elbeszélünk egymás mellett, pedig ugyanazokat a szavakat mondjuk ki nagy egyetértésben:)
"A segítségnyújtás néha csak úgy, a dolgok rendje szerint megtörténik, csupán a nyílt szív ösztönös válasza, nemigen gondolkodunk el rajta. Az egymással törődés reflex. Valaki elcsúszik, az ember keze utánanyúl. Egy autó az árokba csúszott, odamegyünk és mi is toljuk. Kollégánknak rossz napja van, éreztetjük vele, hogy látjuk, kicsit törődünk vele. Az egész olyan természetes és magától értetődő. Élünk, segítünk.
Segítő intézményeinkben azonban a legáltalánosabb startégia a szenvedés kezelésére a „profi szívélyesség”. Számos szakember a „kívül maradást” tartja helyénvalónak, ezért hűvösen célirányos és személytelenül barátságos. Jó esetben felszínesen ilyenek, rosszabb esetben még ez is csak képmutatás. A segítő szakemberekre persze mérhetelen terhet ró a tömérdek szenvedés amivel nap mint nap szembesülnek. A „profi szívélyesség” túlélési stratégia. Azonban nem ez a megoldás: szívünk fízeti meg az árát, segítőké és segítetteké egyaránt.
Amint meg merjük élni a szenvedést, törvényszerűen megjelenik az együttérzés. Pusztán a figyelem és a kinyílás már elég, hogy megérezzük, mi a természetes és a helyénvaló. A bezárult tudat és a mechanikus cselevés helyét belső nyitottság és leleményesség foglalja el. Az élő igazság segít.
Olyan helyzetekben, amikor valaki teljesen belegabalyodott a szenvedő tudat hálójába, és nem képes, vagy nem akarja elfogadni a helyzet átértékelését célzó segítséget, még mindig megnyugvást hozhatunk. Felajánlhatjuk empátiánkat, saját tapasztalatunkat arról, hogy milyen érzés szenvedni... A részvét kaluzol, hogy megtaláljuk a megfelelő gesztust, ami lehet az elszigeteltségen áthatoló egyszerű baráti szó, a feszültséget enyhítő gyengéd masszírozás, szeretetet sugárzó bensőséges ölelés, vagy érintés, a tekintetek találkozása egy pillanatra, kilépve mindenből.
...mindeközben tényleg túllépünk mindazon, ami azt mondja „másik” vagyok. Az elkülönültséget meghaladva tényleg egymásra találunk. Bármeddig is tart, az ilyen találkozás az, ami segít... a lét szintjén segít... maga a segítség. Közösen éljük át az egységet. Hazakísérjük egymást.
Nincs rá ok, hogy ezt ne vigyük bele az összes emberi viszonyba. Minden e szellemben végrehajtott cselekedet segítséget jelenthet.
Nem kell különleges helyzet ahhoz, hogy segíthessünk. Ott az alkalom a szolgálatra, ahol éppen vagyunk, abban amit éppen csinálunk. Csak tudatosságunkat, éber figyelmünket kell megőriznünk, és megadni mindazt, amit tudunk, annak, aki éppen ott van."
(Ram Dass és Paul Gorman könyvéből, a "Hogyan segítsek?"-ből)
Ez a "profi szivélyesség" fogalom valami olyasmi, ami hosszú évek óta foglalkoztat engem. Tulajdonképpen már az első pillanattól, amikor elkezdtem segítőként dolgozni. 1991-ben volt..úristen milyen régen. 19 éves voltam, otthagytam a katonai főiskolát és egy hónapig munkanélküliként tengettem az életem. Ez abból állt, hogy elmentem regisztrálni a munkaügyi központba és találkoztam egy ilyen profin szivélyes emberrel, aki még mielőtt az ajtótól az asztalához érhettem volna közölte, hogy nem tud munkát adni.
Egy újsághirdetésben találtam rá a családsegítő hirdetésére. Fogalmam sem volt mi az, de szerettem volna munkát, hát elmentem. 19 évesen azon kaptam magam, hogy életvezetési tanácsokat adok (ezt kellett beikszelni) 50-60 éves házaspároknak és bölcsességem mellé még egy nejlonzacskónyi élelmiszercsomagot is adok. Már ott megcsapott ennek a "profi szivélyességnek" a hangulata.
Van valami a mi kulturánkban, ami úgy meghatározza hogyan vagyunk egymással. Van az a hangulat, ahogy portások, hivatalnokok, ügyintézők, önkormányzati dolgozók, kórházi ápolók és szociális intézmények segítői beszélnek egymással. Ez a helyi kiskirálytól a kenetteljes ám távolságtartó odafordulásig terjed általában. Az első pár évben csupa ilyet láttam magam körül, talán a CSSK pszichológusa Gerber Kati volt egy sajátos kivétel, aki valahogy imádta azokat az embereket, akik hozzá jártak. Neki László volt az, kivirult arcall László, aki nekem XY Úr.
Pár év múlva, már főiskolás meg egyetemi éveim alatt találkoztam egy másik formájával a profi szívélyességnek. Magamban csak a keresztbetett lábú pszichológusosnak hívom. A segítő ebben a felállásban általában több jövedelmi kategóriával felette áll a segítettnek. A hajléktalan szálón ahol korábban dolgoztam sok esetben a lakók többet összeszedtek pár nap feketemunkával, mint amit nekem az önkormányzat fizetett. Én egy farmerdzsekis, rojtosfarmeros "fiatalúr" voltam. A keresztbetett lábú pszichológusos már más szinvonal. Jól öltözött. Előkelő mozdulatú nő, nagy gyöngysorral, impozáns karkötővel, fényes tiszta cipővel és olyan okos, előkelő tiszta ruhával. Kedves széles mosoly, az az amerikai "how are you" fajta. Férfiakkal magázódás, nőkkel esetleg tegeződés. Mintha a két világháború közötti évek köszönnének vissza halványan. Határozott kiállás, flörtnek, közvetlenségnek helye sincs. Olyan félelmetes, komolyan nőies az egész. A profi szívélyesség akkor bukik ki, amikor jön az a kicsit előrehajolt kedvesre maszkírozott odafordulás a csoporton...kicsit ellágyított hangon: "Mária maga, mit gondol erről? Nem akar csatlakozni?"
Amikor a képzésekbe jártam, hogy végre felszentelt szociális munkás legyek, akkor sokszor elhangzott a bevonódás veszélye. Később inkább a dependencia került elő, már inkább orvosok között. Hogy van a kliens....és az ő problémája...és vagyok én a segítő. És fel kell állítanunk egy problémamegoldó modellt.
Hiába telt el 17 év. Én nem kerültem ehhez közelebb. Egyszerűen nem ment le a torkomon. Az mentett meg, és talán azért nem váltottam megint, mert találkoztam sok emberrel, akik valami mást mutattak meg. Amikor szakmaiságról, szakemberekről beszélek én rájuk gondolok. Másnak mást jelentenek ezek a szavak így elbeszélünk egymás mellett, pedig ugyanazokat a szavakat mondjuk ki nagy egyetértésben:)
